Sose.

Lapfehérség, csönd ölel.
Madár teteme dübörög bezárt kapuim semmijén.
Sír.
Sírni mer, megzavarja fojtogatásom édes csendjét.
Tengerfenékről kiáltozom a csillagoknak fényesebb ragyogásért.
Fázós kék ablakpárkányok melegében pihenek, tájat keresek melyen futtathatom a szemem.
Sose láttam még tengert, süvít a hegy.
Sikít a zúzmara a szempillámon, sose voltam még boldogabb süket mélységemben.
Sose éltem még szebb mesét mint a kínzó valóság ventiláló didergése.
Sose volt még hidegebb lázam mint ma éjjel.
Átköltőzöm, kihányom a lelkem, és itt hagyom a semmit menedékül a verebeknek, hadd nőjön tulipán virradó tetemeken.
A nap szikrák sanda fényében nyújtózkodva fürdök, mint a Tiszavirágok utolsó tánca.
Sose.
Sose.
Sose.
Sose voltam, sose vagyok, sose leszek.
S most, Kedveseim, hányjuk ki sorba lelkeinket, kell a hely a gyomrunkban a háromnapja nemeszek
görcsének.