Tükör

Összeszorította a lábujjait. Mindig ezt csinálta, amikor ott állt.

 Félt. Nem tudta, mi fog most jönni, merre fog fordulni a nagy élet, csak állt, összeszorított lábujjakkal és kifeszült inakkal.

Kecses volt, sokak szerint szép is.

Hosszú hófehér lábai most végtelennek tűnően meredeztek a semmibe. A combja közepéig érő, törtfehér ing, nem takart sokat, nem is kellett, egyedül volt.

Az ing finom anyaga félig lecsúszott,szabaddá téve a bal mellét.

 Összerándult a kiszámíthatatlan mozdulatra és megrándította a vállát .Lecsúszott az ing és a nő márvány testét anyaszült mezítelenné tette.

A térdei erőtlenné váltak és a medencecsontja tompán puffan a járólapon.

A cigaretta pedig, mint hűtlen szerető, elgurult és kilehelve a lelkét, elaludt a szekrény alatt.

Hosszú,csontos kezét maga alá húzta és felült. Mint valami élőholt.

Kacagott. Hangos, keserves szűkölés tört fel a mellkasából.

A nikontól sárga fogai összecsapódtam, ahogy lassan a kacagás zokogás lett.

A hófehér hát megvonaglott, a test összerándult. A gerinc lassan sötétbe fordult és megfeneklett a padlón. 

Ennyi lenne csak az élet? Ennyi lenne ő? Mindenható ember, melyet szenvedésre teremtettek.
Kecses csontok, elszakadt és cigaretta szaggatta lyukak a bőre bársonyán.

Átfordult.

A sovány kis térd maga alá csúszott, a hát homorúvá vált, a has lágy része gyorsan rángott fel le. Formás, kerek mellei összecsapódtak, leütve magukról férfi, női csókok nyomait.

A vérbő nyak felszegte a fejet. Erős állcsont, sápadt bőr, szétmart száj, apró orr és hatalmas szemek.

Ennyi volt. Megcsonkított haja a szemébe lógott, ahogy rám emelte tekintetem.

Távolról néztem őt, mint sötét árnyat. Ült, felhúzott térdekkel várta a halált.

Rágta a szája szélét, mint valami gyerek. Sokat rágta. A kezeit maga köré fonta, a haja szoros kontyban ült a fejbúbján. Az arcán az undor és a bűntudat honolt.

A háta, egyenes félholdban találkozott a sötéttel.

Védtelen volt.

Tekintetünk találkozott. Én voltam ő, s ő volt én. Egyek vagyunk, tükörsíkok, mert tudatunk selymes tér.

Sosem láttam többet, s maradtam én, meg maradt ő valahol, egyenes csorba a végtelenbe,valahol, messze a tükrön túl.

Bill

Bill Gratest mindig igazi tengeri medveként ismerte a város. Mindig úton volt, futott, utazott a kincs után. Mindig a következő, aztán az azt követő utazás hozott biztos sikert, vagyis, hozott volna, de mindig csak felejthetetlen emlékeket adott a kapitánynak.

Most is, épp úton volt, talán a kincs, talán a saját végzete felé vivő, hosszú, nagyon hosszú úton. Ő sem volt már fiatal, igazi, öreg bölcs, vérbeli rumtól bűzlő tengerész.

Sose felejtem el, ott ültem a mellvéden. Vihar volt. Néztem a hajót. Manes, a halottak kísérője, volt a hajó becses neve, valamikor, amikor én, sőt talán még nagyanyám se született meg, kalóztúrákat adott az idetévedő idegeneknek. Még a nagy kincskeresés előtt, még azelőtt, hogy Bill felesége meghalt gyermekszülés közben, még azelőtt, hogy kiköltözött volna a hajóra.

Még mindig látom megtört alakját, ahogy a vértől és verítéktől nedves ing ráfeszül a hátára.

Az izmai megpuhultak, a tengeri só kimarta a bőrét. Az élet, a nagy élet meglátszott csökött alakján. Rövid remegő lábak, eldeformált térd. A szél és az eső kipirosította az arcát,ahogy próbálta egyenesbe hozni a vitorlákat, rendbe rakni az árbocot.

A fehér, piszkos szakállába, zsíros, őszülő hajába gyakran belekap a szél. Hosszú, fehér, szakadtas inget, kék kertész farmert visel, bütykös, kemény talpai alatt cuppognak a rozoga hajó ingatag deszkái.

Szemei megszállottan csillognak, ahogy átszellemülve kapkod a kormánykerék és a vitorla között.

Körülöttem, a mellvéd mögött gyűlik a tömeg. A bátrabbak, egészen lentről, a partról figyelik az eseményeket. A nők aggódva, a férfiak kacagva. Bill horgonyt vet, megállapodik a vihar közepén.

Gyakori látvány, ha vihar van, Bill kihajózik, beveti Manest. Mi többiek, emberek csak nézzük, minden alkalommal, mint a rendszeresen rendszertelen tv-műsorokat.

Mindenki máshogy adja ki a dühét, van, aki sír, van, aki fut, és van olyan is, aki alkot.

Bill a viharba dobta a mérgét. Minden égszakadáskor kihajózott, szidta Fortunát.

Ő csak így hívta, Fortunának, élete szerelmének és gyilkosának.

A vihar, még erősebbé vált, cibálta a vitorlákat, tépte a fákat. A felcsapó hullámok eldöntötték az öreg testét,

A távolban, mi nézők aggódva figyeltük a testét. Bármennyire is kitaszított volt, bármennyire is gyűlölték, féltek az emberek, féltek, hogy elveszítik, elveszítik az utolsó szabad embert.

Egy férfi a vállam mögül el is kiáltotta magét, hiába ugyan, mert se hang, se kép nem juthat be a hajóhoz. De nem érdekelt, nem érdekelt már senkit. Kiáltozott:

-„Bill, ezt nem teheted, te barom!”

Az öreg erre a hang felé kapta a fejét. Magasból látott. Mihály, fekete, tetvektől hemzsegő koponyájával találta szembe magát.

Nem volt ő már Bill Gartnes, csak Gáthegyi Béla, ötvennyolc éves, hajléktalan, aki épp a Bertalan-híd tám pilléreiről akarja a mélybe vetni magát. 

Zsuzsó

Zsuzsóka tizenkét éves volt, amikor kikerült. Később felnőttként is emlékezett arra a napra, sőt az előző délután minden előzményére is. Szeptember volt, olyan igazi, őszi hónap. A nyár, még erőtlenül próbálta fitogtatni erejét, a szél már kipirosította a emberek arcát, a lányok,a szép lányok, pamutsálakat hordtak.

Mindig belelépett a pocsolyákba. Rossz szokás volt, igazi, mélyen lakozó szokás, amit már nem nevezhetünk igazán rossznak. Hiszen, nem azért tette, hogy gondot, bajt, munkát okozzon, hanem mert minden kicsapódó sáros vízcseppben a nagyanyját látta megtestesülni. Vele csinálta mindig ezt. Amíg élt az asszony, együtt ugrálta szeptemberben, pocsolyáról pocsolyára.

Fájtak a hidegtől a lábujjai, mire hazaért. A cipője átnedvesedett, a zoknijából csavarni lehetett a vizet.

Tompa ujjaival, a kulcsot kereste, hosszad próbálkozások után bejutott. Be. Be a lakásba, a meleg otthonba. Az immáron kevésbé meleg otthonba.

Ledobta a nedves cipőt, a szakadt kabátot, a büdös, pinceszagú sálat. Cuppogó zoknival trappolt végig a folyosón, nagy vízfoltokat hagyva maga után.

-Zsuzsa mi az istencsapását csinálsz? – Hallotta az anya fátyolos, mégis kemény hangját a háta mögül. Meg a kezét sem volt ideje felemelni. Csatt,egy pofon. Csatt, még egy. Zsuzsónak felfogni az ütés fájdalmát se volt ideje, azonnal cuppant a helyére a puszi.

-Kicsim, kicsi Csillagom, Zsuzsókám, bogaram, sajnálom. - Hebegett, habogott az anyja és görcsösen fáradt olaj, cigarettafüst szagú keblére ölelte a lányát.

Zsuzsó megremegett az ölelés fagyosságától és a lakás hideg levegőjétől. Odaszaladt a fűtőtesthez, de bárhogy próbálta képtelen volt feljebb tekerni .

-Ne is próbálkozz, kikapcsolták.

Zsuzsó agyában vízhangzottak a szavak. Kikapcsolták,kikapcsolták,kikapcsolták…ne is próbálkozz.

Zsuzsó ledobta magát a matracra, amit az ágynak hívott és álomba merült. Hideg, remegő álomba. Álmodott, aludt inkább, mert akkor nem érzi a hideget, nem látja, ahogy apa megpofozza anyát, nem látja, ahogy apa belerúg az éhes macskába, nem hallja ahogy apa részegen esik össze a nappaliban, nem hallja, ahogy anya nyekken és erősen szuszog apa teljes testsúlya alatt.

Álmodott, a régi karácsonyokról, a boldog életről. Álmodott arról, hogy milyen volt, akárcsak tavaly.

Anya mosolygott mikor hazaért. Mindig friss volt, szőke volt a haja, nem ilyen fakó, őszülő barna, matt volt a bőre, nem olajtól és izzadtságtól csillogó. Kiskosztümöt viselt, és mindig parfüm illatot árasztott. Apának sem volt ilyen nagy pocakja, nem bűzlött alkoholtól. Mindig aktatáskával járt, a sok papír között pedig mindig megbújt valami ajándék.

Régen szeretett a puha ágyában, a sok mosószer illatú párna közt, félálomban hallgatni, ahogy anya,meg apa a nappaliban ücsörögnek. Anya mindig csinált valami különlegeset a papának.

Szerette hallani, ahogy a hasas borospoharak egymáshoz koccannak, ahogy anya csilingelően kacag apa ezeréves viccein. Ahogy apa,felteszi a lemezt a bakelitlejátszóra, mert ő csak ahhoz ért.

Szerette nézni, az ajtó alatti részen átszűrődő árnyékokat. Apa meg anya sziluettjét. Ahogy anya zokniban és köpenyben,apa szobapapucsban táncol a nappaliban.

Szerette a mézeskalácsot, a csokoládét. A forró fürdőt.

Terezát, a takarítónőt, a sok ajándékot.

Anya, meg apa nem szeretett emlékezni. Nekik fájt, mert tudták, csakis az ő hibájuk az élet. Az élet, a már kilátástalanul és véglegesen elromlott helyzet, ami nem csak őket sújtja.

Tudták, hogy Zsuzsó sose mehet majd egyetemre, nem költözhet majd albérletre. De nem mehet majd osztály kirándulni se májusban.

Nem vehet többet reggelit a pékségben és nem mehet vásárolni. Nem lesz szülinapi ajándéka.

Korán kell kelni. Minden reggel, korán kell kelni.

Zsuzsónak kell lemenni, mert ő gyerek. A gyerekek mindig többet kapnak.

Száraz élelmet, meg teát kap.

A nő arcában, a saját anyjának az arcát véli felfedezni. A sajnálkozó és gondterhelt mosolyban, a remegő, siető sebes kezekben.

Ők is mindig ezt csinálták régen. Segítettek, mert nem akarták, hogy nekik kelljen segíteni. Mert mi emberek, azért segítünk, mert félünk, hogy velünk is ez történik. Azért sajnálkozunk, hogy a saját lelkünk könnyebb legyen, hogy elmondhassuk, mi jó emberek vagyunk, nekünk igazán rendben van a lelkiismeretünk, hiszen sajnáljuk azokat, akik rászorulnak.

Vajon mindenkinek szüksége van segítségre? Ki szorul rá igazán,az, akinek nincs, vagy az, aki adni akar? 

Vattacukor

Bezárt.

A vidámpark fényes lámpásai kialudtak, a vattacukor, lassan összeragadva megrohad a fűben.

A körhinta lovai, megtáltosodva, kiszuszogott lélekkel fekszenek.

Aranyló könnyeket véreznek, ahogy a fogságukat jelentő tartóoszlopok a gerincüket törve, átszúrják őket.

Csak a hűvös lépteid, ahogy a lábujjaid a szeméttel borított útba vájod, csak ez ad erőt.

Magamba zárom. Magam bezárok mindent, ami volt valaha.

A képzeletem, a szavaid.

Be, be, belülre.

Magamévá teszek, önzően, emlékeim sárgás vérébe fürdőzöm.

Magamagamba költözve, kitekintve.

Kizárlak, takarodj!

Szeretlek, menj!
Függök tőled, maradj a kizárt valóságomban, nyiss ki, akarom. 

A mindenen túl, a semnin innen

Lógatjuk a lábunk.

Nézem, csodálkozom, ahogy a hideg, pici lábacskáid ide-oda lengenek a semmi felett.
Ahogy a kicsi kezed görcsösen szorítja a forró csészét.Ahogy a szemed, szégyenkezve a messzeségre függeszted.
De tudom, látom,érzem, a szád sarkába mélyülő ráncból, hogy bennem vájkálsz.
Lógunk, függünk, itt a hajnal derekán, az ablakban.
 A mindenen túl és a semmin innen.
A füves dombok takarásában, az óceánok mélyén.

-Tudnál mást is szeretni? -hallik a kérdés,visszaverődve a lehulló levelekről.

-Miért kérdezed?- visszavág, nem biztos magában.

-Csak úgy.- hazudom, mert már neki is megy, szánalmasan, bután érzem magam.

-Nem hazudj, nekem ne.- Persze,hiszen vele beszélek, az elhallgatott félszavaimból is érez. 

-Én hazudom, te játszol.

Játszunk,mind játszunk. Egymással, egymásért, mindenért.
Gyengék vagyunk és fáradtak. De a gyermeki lelkünk utolsó szikrájáig játszunk.

Katica

Katica volt.

Tudják, pici, kedves,pöttyös katica. Talán gombostű fej méretet elérte, a háta megkeményedett, a pöttyei csodásan ragyogtak.

 Minden reggel, 6:30kor, kimászott a lapulevelek alól, lecsúszdázott a margaréták szirmaiban, s közben úszott a harmatban. A margaréták szirmaiból, azonnal a földre pottyant.

Ahogy felemelte csápjait, nem látott mást, mint a magas, igen magas eget, a szálldogáló pillangókat.
Ó, a pillangók, milyen csodásak. Olyan művésziek, olyan kedvesek. Mindig mosolyognak. „Mosolyognak,ó,hogy mosolyognak, az átkozottak”.

A fűszálak, a fűszálak magasodtak föle. A katica csak nézte, ahogy az éles szálak, egymáshoz érnek, összecsókolódznak a szél felügyeletében. Fűszál akart lenni. Magas, szép, zöld fűszál.

Feltápászkodott, elindult, kapkodta minden lábát, nem szerette, hogy vannak, hiszen, ő gyökereket akart, hosszú, mély gyökeret, nem lábakat.

Na meg , az érző szívét is odaadta volna, odaadta volna, csakhogy  zsenge erekké változzanak a sejtjei.

A katica tudatában csak erősödött a sötét érzése, kacskaringóssá vált a repülése, hallotta, ahogy a fűszálak kinevetik, mert ő katica, mert ő itt az egyetlen katica.

A katicát, másnapra halva találták. Felkötötte magát egy fűszálra, az utolsó üzenetét, folyó,sárga vérével írta meg.: 

                                                                                       Megöltem a fűszálat,megölelt a fűszál.