Lógatjuk a lábunk.
Nézem, csodálkozom, ahogy a hideg, pici lábacskáid ide-oda lengenek a semmi felett.
Ahogy a kicsi kezed görcsösen szorítja a forró csészét.Ahogy a szemed, szégyenkezve a messzeségre függeszted.
De tudom, látom,érzem, a szád sarkába mélyülő ráncból, hogy bennem vájkálsz.
Lógunk, függünk, itt a hajnal derekán, az ablakban.
A mindenen túl és a semmin innen.
A füves dombok takarásában, az óceánok mélyén.
-Tudnál mást is szeretni? -hallik a kérdés,visszaverődve a lehulló levelekről.
-Miért kérdezed?- visszavág, nem biztos magában.
-Csak úgy.- hazudom, mert már neki is megy, szánalmasan, bután érzem magam.
-Nem hazudj, nekem ne.- Persze,hiszen vele beszélek, az elhallgatott félszavaimból is érez.
-Én hazudom, te játszol.
Játszunk,mind játszunk. Egymással, egymásért, mindenért.
Gyengék vagyunk és fáradtak. De a gyermeki lelkünk utolsó szikrájáig játszunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése