Katica

Katica volt.

Tudják, pici, kedves,pöttyös katica. Talán gombostű fej méretet elérte, a háta megkeményedett, a pöttyei csodásan ragyogtak.

 Minden reggel, 6:30kor, kimászott a lapulevelek alól, lecsúszdázott a margaréták szirmaiban, s közben úszott a harmatban. A margaréták szirmaiból, azonnal a földre pottyant.

Ahogy felemelte csápjait, nem látott mást, mint a magas, igen magas eget, a szálldogáló pillangókat.
Ó, a pillangók, milyen csodásak. Olyan művésziek, olyan kedvesek. Mindig mosolyognak. „Mosolyognak,ó,hogy mosolyognak, az átkozottak”.

A fűszálak, a fűszálak magasodtak föle. A katica csak nézte, ahogy az éles szálak, egymáshoz érnek, összecsókolódznak a szél felügyeletében. Fűszál akart lenni. Magas, szép, zöld fűszál.

Feltápászkodott, elindult, kapkodta minden lábát, nem szerette, hogy vannak, hiszen, ő gyökereket akart, hosszú, mély gyökeret, nem lábakat.

Na meg , az érző szívét is odaadta volna, odaadta volna, csakhogy  zsenge erekké változzanak a sejtjei.

A katica tudatában csak erősödött a sötét érzése, kacskaringóssá vált a repülése, hallotta, ahogy a fűszálak kinevetik, mert ő katica, mert ő itt az egyetlen katica.

A katicát, másnapra halva találták. Felkötötte magát egy fűszálra, az utolsó üzenetét, folyó,sárga vérével írta meg.: 

                                                                                       Megöltem a fűszálat,megölelt a fűszál.