zene

2015. január 3., szombat

Temetés

Temessük el halottainkat.
Temessük őket mélyre,
Mélyebbre mint ahol lelkünk
Csontjai bogarakkal nyugszanak,
Temesük őket fekete földbe
Feketébbe mint tüdőnket betöltő űr.

Fehérlő kiáltásuk nem keveredik
Onnan színes zajjal,
Kánonban fecsegett hibás végzetekkel,
Temessük halottainknak emlékét is
Fedjük el önmagunkat,
Hisz halottabbak lettünk,
Életünk rothadó napkorongjánál.


2014. április 15., kedd

Léttükor

Pici életem első verse. 



Ki vagy?” Kérdezted mikor megsárgult mennyországom kapuit verted. Senki vagyok, mindenki csodájának öröke, összes vagyok, mindenek elrabolt eleje és elásott vége. Tükörkép homályába burkolt grafitrajz, arcom vonalának éles sziluettje által alkotott világkép. Önmagaddal szembenéző más vagyok, magam veleje, örökös ismétlődés.. Én vagyok a hangban a szó lehetősége,
a neked üres vászon, a buszablak tükörképed áttetsző reménye.
A képzelt hajnalok fáradhatatlan utasa, üvegpohárba zárt olajtenger, gondolat, mely sose volt, mégse lesz.

2014. március 14., péntek

Sose.

Lapfehérség, csönd ölel.
Madár teteme dübörög bezárt kapuim semmijén.
Sír.
Sírni mer, megzavarja fojtogatásom édes csendjét.
Tengerfenékről kiáltozom a csillagoknak fényesebb ragyogásért.
Fázós kék ablakpárkányok melegében pihenek, tájat keresek melyen futtathatom a szemem.
Sose láttam még tengert, süvít a hegy.
Sikít a zúzmara a szempillámon, sose voltam még boldogabb süket mélységemben.
Sose éltem még szebb mesét mint a kínzó valóság ventiláló didergése.
Sose volt még hidegebb lázam mint ma éjjel.
Átköltőzöm, kihányom a lelkem, és itt hagyom a semmit menedékül a verebeknek, hadd nőjön tulipán virradó tetemeken.
A nap szikrák sanda fényében nyújtózkodva fürdök, mint a Tiszavirágok utolsó tánca.
Sose.
Sose.
Sose.
Sose voltam, sose vagyok, sose leszek.
S most, Kedveseim, hányjuk ki sorba lelkeinket, kell a hely a gyomrunkban a háromnapja nemeszek
görcsének.



2014. február 2., vasárnap

Anna

Csak ülök és bámulom a papírhalmazt az asztalomon.
Tegnap kértek meg, hogy írjak róla. Mert én, ismertem őt jól.
Hiszen őt senki sem ismerte.
 Mit is lehetne mondani róla, sosem voltam igazán a szavak embere.
Ha valaki megkérdezi, mit is gondolok Annáról, általában azt válaszolom, hogy kedves.
Pedig nem az, vagyis, még is csak annak mondható.
Kedves, felszínesen édes mindenkivel, amíg meg nem ismerjük a mélyét.
A lelkében őrzött apró lyukakat, azokat a sötét kis vermeket, ahova a hajnali fény se jut be.
Sok Anna létezett, sok világban.
Meg volt Anna, Anna a könyvtárosnak, aki titokban, a hátsó ajtón ment be, hogy ne vegyék észre, mert csak az okos lányok járnak könyvtárba.
Anna nem szerette, ha okosnak hiszik.
Anna mindig világos ruhákat hordott, rózsaszínt, meg törtfehéret, mindig kivasalta a haját, virágot tűzött bele.
Általában orchideát.
S egy ilyen orchideával kezdődött a mi létünk is.
Minden pillanatára emlékszem annak a keserédes napnak.
Kettő körül járhatott, szidtam mindent, hogy kint esik, hogy nem gyullad meg a cigarettám, hogy nekem akkor is itt kell lennem.
Mocsok egy nap volt. Ilyen félig megbomlott elmével ültem a könyvtár hátsó zugában, az Utón egy példányával, speciel azzal, amit én tettem tönkre.
Minden péntekemet itt töltöttem, ha esett az eső. Ez volt a saját kis váram. Bakancsos patáim felpakoltam az asztalra, a táskámban becsempészett kávét az asztalra tettem, az Útonom az ölembe, és csak néztem a szétszaggatott lapokat.
S már épp, már épp a kedvenc részemhez ért volna a történet, amikor a megsárgult borító fölötti horizonton megláttam egy orchideát.
Egy fehér orchideát.
Szitkozódtam, mert erre jött, utálom ha betörnek a területemre, főleg ha olyanok akiknek semmi joguk hozzá.
Ilyen volt akkor Anna is, kacagott, barackszín ajkai könnyeden húzódtak az éles arcélei felé.
Elsétált mellettem, én pedig ügyet sem vetve rá, olvastam tovább, mintha nem érdekelne.
Mégis magamba szívtam a vanília illatot, figyeltem a szoknya suhogását és hallgattam, ahogy a finom bőr a polcok fájához ér, és megnyugtatóan pattog a könyvek gerincen, miközben keresgél.
Majd, élesen, mintha kést fúrtak volna a hátamba talált meg a tekintete.
Becsuktam és ledobtam a könyvet az asztalra, és rá emeltem a tekintetem:
        - Mit akarsz?- kérdeztem és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy a hangom erősnek és undoknak hasson.
        - Ezt!- csapott le madárként a könyvemre és futott is tovább, az orchidea pedig szállt és halk világrengéssel halt el a poros padlószőnyegen.
        - Cseszd meg!- csak ennyit tudtam kinyögni.
Ujjaim között tartottam a selymes virágot. Beleraktam a jegyzetfüzetembe és unott arccal kisétáltam a könyvtárból.

Másnap csak ültem abban a lukban, és a hangulat üres volt és csapzott a könyvem nélkül.
Halk puffanás, cipőkopogás, ujjdobolás. Végzetes.
Anna. Megállt előttem, az asztalon, az Úton hevert.
-         Visszahoztad.
-         Persze, mert könyvtári, te hülye.
Elviharzott.
Én pedig rávetettem magam a regényre.
Levelek és írások tömege, mindenkinek, vagy épp csak nekem címezve.
Anna volt, csupasz és védtelen ezeken a papírokon.
Anna el fog tűnni, el fog fogyni. Hallja már a felhőket, érzi már a szelet a pillái közt.
Utána futni nem lenne érdemes, mellette állni sose lenne felesleges.
De mégis kevés lennék egymagamban, hajnal köszöntőként, éjszaka világában.
Anna volt, aki megváltotta világát.
Felkapaszkodott a szél szárnyas madarainak tollára és végtelenbe futó felhők sziklás ormán, megpihen most.
Megváltotta a világát. Ráfeszültek kereszt helyett, és gyönge oszlopaira emberi súlyt nehezítettek.
Így lett Anna kereszt, léghajó és mezítelen tündér.
Így követte a felhők énekét a könnyed elmúlásba, így lett vékonylábú, csontos angyal.

Így végezte TündérAnna a pusztán, vérbe fagyva, egyedül.

2014. január 29., szerda

Vers

pillanat szilánkok
gondolatok a havon
lezárul a most
széttörnek a könnyek
meghal a holnap
pedig a tegnap sem volt
a pohár fenekén csillan a lét
én fényében tündöklöm


de a csend halott
2014.01.24
Szeged
Princess Material
pǝqɹnʇsıp ʎldǝǝp ǝɥʇ























nincsenek gondolataim
fejem üresen kong az asztalon
a borosüvegek között fény
teámba lóg az ezüst
baráti érintése egy idegen kéznek
itt (meg)nyugodhatok .

2014.01.24

Szeged
Rokasuperhero
Lámi
pǝqɹnʇsıp ʎldǝǝp ǝɥʇ

2013. december 29., vasárnap

Tükör

Összeszorította a lábujjait. Mindig ezt csinálta, amikor ott állt.
 Félt. Nem tudta, mi fog most jönni, merre fog fordulni a nagy élet, csak állt, összeszorított lábujjakkal és kifeszült inakkal.

Kecses volt, sokak szerint szép is.
Hosszú hófehér lábai most végtelennek tűnően meredeztek a semmibe. A combja közepéig érő, törtfehér ing, nem takart sokat, nem is kellett, egyedül volt.
Az ing finom anyaga félig lecsúszott,szabaddá téve a bal mellét.
 Összerándult a kiszámíthatatlan mozdulatra és megrándította a vállát .Lecsúszott az ing és a nő márvány testét anyaszült mezítelenné tette.

A térdei erőtlenné váltak és a medencecsontja tompán puffan a járólapon.
A cigaretta pedig, mint hűtlen szerető, elgurult és kilehelve a lelkét, elaludt a szekrény alatt.
Hosszú,csontos kezét maga alá húzta és felült. Mint valami élőholt.
Kacagott. Hangos, keserves szűkölés tört fel a mellkasából.

A nikontól sárga fogai összecsapódtam, ahogy lassan a kacagás zokogás lett.
A hófehér hát megvonaglott, a test összerándult. A gerinc lassan sötétbe fordult és megfeneklett a padlón. 
Ennyi lenne csak az élet? Ennyi lenne ő? Mindenható ember, melyet szenvedésre teremtettek.
Kecses csontok, elszakadt és cigaretta szaggatta lyukak a bőre bársonyán.

Átfordult.
A sovány kis térd maga alá csúszott, a hát homorúvá vált, a has lágy része gyorsan rángott fel le. Formás, kerek mellei összecsapódtak, leütve magukról férfi, női csókok nyomait.
A vérbő nyak felszegte a fejet. Erős állcsont, sápadt bőr, szétmart száj, apró orr és hatalmas szemek.
Ennyi volt. Megcsonkított haja a szemébe lógott, ahogy rám emelte tekintetem.

Távolról néztem őt, mint sötét árnyat. Ült, felhúzott térdekkel várta a halált.
Rágta a szája szélét, mint valami gyerek. Sokat rágta. A kezeit maga köré fonta, a haja szoros kontyban ült a fejbúbján. Az arcán az undor és a bűntudat honolt.
A háta, egyenes félholdban találkozott a sötéttel.
Védtelen volt.

Tekintetünk találkozott. Én voltam ő, s ő volt én. Egyek vagyunk, tükörsíkok, mert tudatunk selymes tér.
Sosem láttam többet, s maradtam én, meg maradt ő valahol, egyenes csorba a végtelenbe,valahol, messze a tükrön túl.



2013. december 26., csütörtök

Bill

Bill Gratest mindig igazi tengeri medveként ismerte a város. Mindig úton volt, futott, utazott a kincs után. Mindig a következő, aztán az azt követő utazás hozott biztos sikert, vagyis, hozott volna, de mindig csak felejthetetlen emlékeket adott a kapitánynak.
Most is, épp úton volt, talán a kincs, talán a saját végzete felé vivő, hosszú, nagyon hosszú úton. Ő sem volt már fiatal, igazi, öreg bölcs, vérbeli rumtól bűzlő tengerész.
Sose felejtem el, ott ültem a mellvéden. Vihar volt. Néztem a hajót. Manes, a halottak kísérője, volt a hajó becses neve, valamikor, amikor én, sőt talán még nagyanyám se született meg, kalóztúrákat adott az idetévedő idegeneknek. Még a nagy kincskeresés előtt, még azelőtt, hogy Bill felesége meghalt gyermekszülés közben, még azelőtt, hogy kiköltözött volna a hajóra.
Még mindig látom megtört alakját, ahogy a vértől és verítéktől nedves ing ráfeszül a hátára.
Az izmai megpuhultak, a tengeri só kimarta a bőrét. Az élet, a nagy élet meglátszott csökött alakján. Rövid remegő lábak, eldeformált térd. A szél és az eső kipirosította az arcát,ahogy próbálta egyenesbe hozni a vitorlákat, rendbe rakni az árbocot.
A fehér, piszkos szakállába, zsíros, őszülő hajába gyakran belekap a szél. Hosszú, fehér, szakadtas inget, kék kertész farmert visel, bütykös, kemény talpai alatt cuppognak a rozoga hajó ingatag deszkái.
Szemei megszállottan csillognak, ahogy átszellemülve kapkod a kormánykerék és a vitorla között.
Körülöttem, a mellvéd mögött gyűlik a tömeg. A bátrabbak, egészen lentről, a partról figyelik az eseményeket. A nők aggódva, a férfiak kacagva. Bill horgonyt vet, megállapodik a vihar közepén.
Gyakori látvány, ha vihar van, Bill kihajózik, beveti Manest. Mi többiek, emberek csak nézzük, minden alkalommal, mint a rendszeresen rendszertelen tv-műsorokat.
Mindenki máshogy adja ki a dühét, van, aki sír, van, aki fut, és van olyan is, aki alkot.
Bill a viharba dobta a mérgét. Minden égszakadáskor kihajózott, szidta Fortunát.
Ő csak így hívta, Fortunának, élete szerelmének és gyilkosának.
A vihar, még erősebbé vált, cibálta a vitorlákat, tépte a fákat. A felcsapó hullámok eldöntötték az öreg testét,
A távolban, mi nézők aggódva figyeltük a testét. Bármennyire is kitaszított volt, bármennyire is gyűlölték, féltek az emberek, féltek, hogy elveszítik, elveszítik az utolsó szabad embert.
Egy férfi a vállam mögül el is kiáltotta magét, hiába ugyan, mert se hang, se kép nem juthat be a hajóhoz. De nem érdekelt, nem érdekelt már senkit. Kiáltozott:
-„Bill, ezt nem teheted, te barom!”
Az öreg erre a hang felé kapta a fejét. Magasból látott. Mihály, fekete, tetvektől hemzsegő koponyájával találta szembe magát.

Nem volt ő már Bill Gartnes, csak Gáthegyi Béla, ötvennyolc éves, hajléktalan, aki épp a Bertalan-híd tám pilléreiről akarja a mélybe vetni magát.