Bill

Bill Gratest mindig igazi tengeri medveként ismerte a város. Mindig úton volt, futott, utazott a kincs után. Mindig a következő, aztán az azt követő utazás hozott biztos sikert, vagyis, hozott volna, de mindig csak felejthetetlen emlékeket adott a kapitánynak.

Most is, épp úton volt, talán a kincs, talán a saját végzete felé vivő, hosszú, nagyon hosszú úton. Ő sem volt már fiatal, igazi, öreg bölcs, vérbeli rumtól bűzlő tengerész.

Sose felejtem el, ott ültem a mellvéden. Vihar volt. Néztem a hajót. Manes, a halottak kísérője, volt a hajó becses neve, valamikor, amikor én, sőt talán még nagyanyám se született meg, kalóztúrákat adott az idetévedő idegeneknek. Még a nagy kincskeresés előtt, még azelőtt, hogy Bill felesége meghalt gyermekszülés közben, még azelőtt, hogy kiköltözött volna a hajóra.

Még mindig látom megtört alakját, ahogy a vértől és verítéktől nedves ing ráfeszül a hátára.

Az izmai megpuhultak, a tengeri só kimarta a bőrét. Az élet, a nagy élet meglátszott csökött alakján. Rövid remegő lábak, eldeformált térd. A szél és az eső kipirosította az arcát,ahogy próbálta egyenesbe hozni a vitorlákat, rendbe rakni az árbocot.

A fehér, piszkos szakállába, zsíros, őszülő hajába gyakran belekap a szél. Hosszú, fehér, szakadtas inget, kék kertész farmert visel, bütykös, kemény talpai alatt cuppognak a rozoga hajó ingatag deszkái.

Szemei megszállottan csillognak, ahogy átszellemülve kapkod a kormánykerék és a vitorla között.

Körülöttem, a mellvéd mögött gyűlik a tömeg. A bátrabbak, egészen lentről, a partról figyelik az eseményeket. A nők aggódva, a férfiak kacagva. Bill horgonyt vet, megállapodik a vihar közepén.

Gyakori látvány, ha vihar van, Bill kihajózik, beveti Manest. Mi többiek, emberek csak nézzük, minden alkalommal, mint a rendszeresen rendszertelen tv-műsorokat.

Mindenki máshogy adja ki a dühét, van, aki sír, van, aki fut, és van olyan is, aki alkot.

Bill a viharba dobta a mérgét. Minden égszakadáskor kihajózott, szidta Fortunát.

Ő csak így hívta, Fortunának, élete szerelmének és gyilkosának.

A vihar, még erősebbé vált, cibálta a vitorlákat, tépte a fákat. A felcsapó hullámok eldöntötték az öreg testét,

A távolban, mi nézők aggódva figyeltük a testét. Bármennyire is kitaszított volt, bármennyire is gyűlölték, féltek az emberek, féltek, hogy elveszítik, elveszítik az utolsó szabad embert.

Egy férfi a vállam mögül el is kiáltotta magét, hiába ugyan, mert se hang, se kép nem juthat be a hajóhoz. De nem érdekelt, nem érdekelt már senkit. Kiáltozott:

-„Bill, ezt nem teheted, te barom!”

Az öreg erre a hang felé kapta a fejét. Magasból látott. Mihály, fekete, tetvektől hemzsegő koponyájával találta szembe magát.

Nem volt ő már Bill Gartnes, csak Gáthegyi Béla, ötvennyolc éves, hajléktalan, aki épp a Bertalan-híd tám pilléreiről akarja a mélybe vetni magát.