Zsuzsó

Zsuzsóka tizenkét éves volt, amikor kikerült. Később felnőttként is emlékezett arra a napra, sőt az előző délután minden előzményére is. Szeptember volt, olyan igazi, őszi hónap. A nyár, még erőtlenül próbálta fitogtatni erejét, a szél már kipirosította a emberek arcát, a lányok,a szép lányok, pamutsálakat hordtak.

Mindig belelépett a pocsolyákba. Rossz szokás volt, igazi, mélyen lakozó szokás, amit már nem nevezhetünk igazán rossznak. Hiszen, nem azért tette, hogy gondot, bajt, munkát okozzon, hanem mert minden kicsapódó sáros vízcseppben a nagyanyját látta megtestesülni. Vele csinálta mindig ezt. Amíg élt az asszony, együtt ugrálta szeptemberben, pocsolyáról pocsolyára.

Fájtak a hidegtől a lábujjai, mire hazaért. A cipője átnedvesedett, a zoknijából csavarni lehetett a vizet.

Tompa ujjaival, a kulcsot kereste, hosszad próbálkozások után bejutott. Be. Be a lakásba, a meleg otthonba. Az immáron kevésbé meleg otthonba.

Ledobta a nedves cipőt, a szakadt kabátot, a büdös, pinceszagú sálat. Cuppogó zoknival trappolt végig a folyosón, nagy vízfoltokat hagyva maga után.

-Zsuzsa mi az istencsapását csinálsz? – Hallotta az anya fátyolos, mégis kemény hangját a háta mögül. Meg a kezét sem volt ideje felemelni. Csatt,egy pofon. Csatt, még egy. Zsuzsónak felfogni az ütés fájdalmát se volt ideje, azonnal cuppant a helyére a puszi.

-Kicsim, kicsi Csillagom, Zsuzsókám, bogaram, sajnálom. - Hebegett, habogott az anyja és görcsösen fáradt olaj, cigarettafüst szagú keblére ölelte a lányát.

Zsuzsó megremegett az ölelés fagyosságától és a lakás hideg levegőjétől. Odaszaladt a fűtőtesthez, de bárhogy próbálta képtelen volt feljebb tekerni .

-Ne is próbálkozz, kikapcsolták.

Zsuzsó agyában vízhangzottak a szavak. Kikapcsolták,kikapcsolták,kikapcsolták…ne is próbálkozz.

Zsuzsó ledobta magát a matracra, amit az ágynak hívott és álomba merült. Hideg, remegő álomba. Álmodott, aludt inkább, mert akkor nem érzi a hideget, nem látja, ahogy apa megpofozza anyát, nem látja, ahogy apa belerúg az éhes macskába, nem hallja ahogy apa részegen esik össze a nappaliban, nem hallja, ahogy anya nyekken és erősen szuszog apa teljes testsúlya alatt.

Álmodott, a régi karácsonyokról, a boldog életről. Álmodott arról, hogy milyen volt, akárcsak tavaly.

Anya mosolygott mikor hazaért. Mindig friss volt, szőke volt a haja, nem ilyen fakó, őszülő barna, matt volt a bőre, nem olajtól és izzadtságtól csillogó. Kiskosztümöt viselt, és mindig parfüm illatot árasztott. Apának sem volt ilyen nagy pocakja, nem bűzlött alkoholtól. Mindig aktatáskával járt, a sok papír között pedig mindig megbújt valami ajándék.

Régen szeretett a puha ágyában, a sok mosószer illatú párna közt, félálomban hallgatni, ahogy anya,meg apa a nappaliban ücsörögnek. Anya mindig csinált valami különlegeset a papának.

Szerette hallani, ahogy a hasas borospoharak egymáshoz koccannak, ahogy anya csilingelően kacag apa ezeréves viccein. Ahogy apa,felteszi a lemezt a bakelitlejátszóra, mert ő csak ahhoz ért.

Szerette nézni, az ajtó alatti részen átszűrődő árnyékokat. Apa meg anya sziluettjét. Ahogy anya zokniban és köpenyben,apa szobapapucsban táncol a nappaliban.

Szerette a mézeskalácsot, a csokoládét. A forró fürdőt.

Terezát, a takarítónőt, a sok ajándékot.

Anya, meg apa nem szeretett emlékezni. Nekik fájt, mert tudták, csakis az ő hibájuk az élet. Az élet, a már kilátástalanul és véglegesen elromlott helyzet, ami nem csak őket sújtja.

Tudták, hogy Zsuzsó sose mehet majd egyetemre, nem költözhet majd albérletre. De nem mehet majd osztály kirándulni se májusban.

Nem vehet többet reggelit a pékségben és nem mehet vásárolni. Nem lesz szülinapi ajándéka.

Korán kell kelni. Minden reggel, korán kell kelni.

Zsuzsónak kell lemenni, mert ő gyerek. A gyerekek mindig többet kapnak.

Száraz élelmet, meg teát kap.

A nő arcában, a saját anyjának az arcát véli felfedezni. A sajnálkozó és gondterhelt mosolyban, a remegő, siető sebes kezekben.

Ők is mindig ezt csinálták régen. Segítettek, mert nem akarták, hogy nekik kelljen segíteni. Mert mi emberek, azért segítünk, mert félünk, hogy velünk is ez történik. Azért sajnálkozunk, hogy a saját lelkünk könnyebb legyen, hogy elmondhassuk, mi jó emberek vagyunk, nekünk igazán rendben van a lelkiismeretünk, hiszen sajnáljuk azokat, akik rászorulnak.

Vajon mindenkinek szüksége van segítségre? Ki szorul rá igazán,az, akinek nincs, vagy az, aki adni akar?