Csak ülök és bámulom a papírhalmazt az asztalomon.
Tegnap kértek meg, hogy írjak róla. Mert én, ismertem őt
jól.
Hiszen őt senki sem ismerte.
Mit is lehetne
mondani róla, sosem voltam igazán a szavak embere.
Ha valaki megkérdezi, mit is gondolok Annáról, általában azt
válaszolom, hogy kedves.
Pedig nem az, vagyis, még is csak annak mondható.
Kedves, felszínesen édes mindenkivel, amíg meg nem ismerjük
a mélyét.
A lelkében őrzött apró lyukakat, azokat a sötét kis vermeket,
ahova a hajnali fény se jut be.
Sok Anna létezett, sok világban.
Meg volt Anna, Anna a könyvtárosnak, aki titokban, a hátsó
ajtón ment be, hogy ne vegyék észre, mert csak az okos lányok járnak könyvtárba.
Anna nem szerette, ha okosnak hiszik.
Anna mindig világos ruhákat hordott, rózsaszínt, meg
törtfehéret, mindig kivasalta a haját, virágot tűzött bele.
Általában orchideát.
S egy ilyen orchideával kezdődött a mi létünk is.
Minden pillanatára emlékszem annak a keserédes napnak.
Kettő körül járhatott, szidtam mindent, hogy kint esik, hogy
nem gyullad meg a cigarettám, hogy nekem akkor is itt kell lennem.
Mocsok egy nap volt. Ilyen félig megbomlott elmével ültem a
könyvtár hátsó zugában, az Utón egy példányával, speciel azzal, amit én tettem
tönkre.
Minden péntekemet itt töltöttem, ha esett az eső. Ez volt a
saját kis váram. Bakancsos patáim felpakoltam az asztalra, a táskámban
becsempészett kávét az asztalra tettem, az Útonom az ölembe, és csak néztem a
szétszaggatott lapokat.
S már épp, már épp a kedvenc részemhez ért volna a történet,
amikor a megsárgult borító fölötti horizonton megláttam egy orchideát.
Egy fehér orchideát.
Szitkozódtam, mert erre jött, utálom ha betörnek a
területemre, főleg ha olyanok akiknek semmi joguk hozzá.
Ilyen volt akkor Anna is, kacagott, barackszín ajkai
könnyeden húzódtak az éles arcélei felé.
Elsétált mellettem, én pedig ügyet sem vetve rá, olvastam
tovább, mintha nem érdekelne.
Mégis magamba szívtam a vanília illatot, figyeltem a szoknya
suhogását és hallgattam, ahogy a finom bőr a polcok fájához ér, és
megnyugtatóan pattog a könyvek gerincen, miközben keresgél.
Majd, élesen, mintha kést fúrtak volna a hátamba talált meg
a tekintete.
Becsuktam és ledobtam a könyvet az asztalra, és rá emeltem a
tekintetem:
- Mit akarsz?- kérdeztem és minden
erőmmel arra koncentráltam, hogy a hangom erősnek és undoknak hasson.
- Ezt!- csapott le madárként a könyvemre és futott is
tovább, az orchidea pedig szállt és halk világrengéssel halt el a poros
padlószőnyegen.
- Cseszd meg!- csak
ennyit tudtam kinyögni.
Ujjaim között tartottam a selymes virágot. Beleraktam a jegyzetfüzetembe
és unott arccal kisétáltam a könyvtárból.
Másnap csak ültem abban a lukban, és a hangulat üres volt és
csapzott a könyvem nélkül.
Halk puffanás, cipőkopogás, ujjdobolás. Végzetes.
Anna. Megállt előttem, az asztalon, az Úton hevert.
-
Visszahoztad.
-
Persze, mert könyvtári, te hülye.
Elviharzott.
Én pedig rávetettem magam a regényre.
Levelek és írások tömege, mindenkinek, vagy épp csak nekem
címezve.
Anna volt, csupasz és védtelen ezeken a papírokon.
Anna el fog tűnni, el fog fogyni. Hallja már a felhőket,
érzi már a szelet a pillái közt.
Utána futni nem lenne érdemes, mellette állni sose lenne
felesleges.
De mégis kevés lennék egymagamban, hajnal köszöntőként,
éjszaka világában.
Anna volt, aki megváltotta világát.
Felkapaszkodott a szél szárnyas madarainak tollára és
végtelenbe futó felhők sziklás ormán, megpihen most.
Megváltotta a világát. Ráfeszültek kereszt helyett, és
gyönge oszlopaira emberi súlyt nehezítettek.
Így lett Anna kereszt, léghajó és mezítelen tündér.
Így követte a felhők énekét a könnyed elmúlásba, így lett
vékonylábú, csontos angyal.
Így végezte TündérAnna a pusztán, vérbe fagyva, egyedül.
